15. rész: Emyly Sunders

*Emyly szemszöge*

Csak, hogy tudjátok, ki vagyok: A nevem Emyly, 16 éves vagyok, bukott, kobold és szirén keverék. Volt két testvérem, egy bátyám és egy kishúgom: Erik és Elena. Erik két évvel volt idősebb, mint én, Elenánál három évvel voltam idősebb. Erik világ életében súlyos magatartási és idegi problémákkal küzdött, mindig hirtelen haragú volt, míg Elena mindig is egy nevetős, vidám, bár néha nyafogós kislány volt. De csak Voltak ilyenek a testvéreim, mert már nincsenek... Most December 4-én volt 4 éve, hogy meghaltak... Anyám nem bírta elviselni, hogy meghalt az ő édes kislánya, belebetegedett, majd egy évvel később ő is meghalt, apám meg egem okolt amiért az ő egyetlen fiacskája egy pszichopata barom volt és meg kellett védenem magam. Na de elmesélem, hogy mi történt:

2036 december 4-e volt, gyönyörű téli nap volt, az udvar már havas volt, de a nap még sütött. Elena 9 éves volt, épp akkor kapta el a bárányhimlőt és játszotta a hattyú halálát. Anyával, mi csak nevettünk rajta, de Erik felhúzta magát, ordított a kislánnyal. Próbáltam megnyugtatni, de megütött, én hanyatt estem az ütés erejétől, de felálltam, s kicsavartam bátyám kezét. Egyre jobban bedühödött, s egy hatalmas tűzgolyóval megölte a húgunkat. Én erre azonnal elővettem az athamémat, s megöltem a fiút, mert tudom, hogy engem is bántott volna. Dühös voltam és kétségbeesett. Apa azonnal elkezdett velem ordítani, még mindig emlékszem a szavaira: "Te hülye idióta, miért kellett megölnöd? Inkább haltál volna meg a nyomorult húgoddal együtt!" Itt telt be nálam a pohár, nekirontottam apámnak, s megvágtam az arcát, majd eldobtam a fegyvert és felrohantam a szobámba, kulcsra zártam az ajtót, és arcomat a párnákba temetve sírtam, sírtam és csak sírtam. Hallottam ahogy anyával veszekednek, majd valaki kopogott az ajtón.

- Emy kérlek engedj be. - mondta anya, a hangja reszketett a félelemtől, s halottam, hogy sír. Felálltam, kinyitottam az ajtót, majd anya mögött újra kulcsra zártam. Amikor belépett, szorosan megölelt és csak sírtunk mind a ketten. Onnantól apát többé nem láttuk, engem kitagadott. Anya meg belebetegedett a kislánya elvesztésébe. A fiát nem sajnálta, sőt... örült, hogy megszabadult attól a pszichopatától. Együtt éltünk kettesben. A temetés után anya nem nagyon lépett ki a házból, majdnem mindenkivel megszakította a kapcsolatot. Apa csak a szülinapomon jelentkezett, 2037 március 10-én. Akkor is csak tíz percre ugrott át hozzánk, hozott ajándékot, a dobozban egy új athame volt, meg egy levél. "Annak ellenére, hogy megölted a fiamat és én emiatt kitagadtalak még szeretlek. Tudom, hogy kell egy jobb athame, ez szebb és nagyobb a varázsereje is. a 18. születésnapodra tartogattam, de elég érett vagy már hozzá. Használd jóra. Apa" Az athame ezüstből volt, a markolatán egy ezüstkígyó tekeredett mindkét szeme egy-egy zafír volt. A régi athamém markolatára bőr szalagok voltak feltekerve. A mai napig egyszerre használom a kettőt. Anya egyre betegebb lett, majd a testvéteim temetése után pontosan egy évvel meghalt. 2037 december 14-én. Apa az óta minden évben küld pénzt ruhára és kajára, emellett fizeti a számlákat. A 13. szülinapom után csak egyszer láttam, a 15-en. Akkor egy mágikus erejű medált kaptam tőle, aranyozott bronzkígyó a szemei ónixból vannak. Minden régi barátomat elvesztettem, mikor megtudták, hogy gyilkos vagyok, elköltöztem a kisvárosunkból Blueskytownba egyedül, 2040 július elsején. Beiratkoztam a Nightmare High Schoolba. Új életet kezdtem egy új városban. Apa nem tudja, hogy eljöttem, de a nagyanyám segített, adott pénzt új házra, ruhákra a számlákra, néha még most is elutazom a nagyiékhoz. Én voltam a nagyanyám kedvence, mindenben segít, legutóbb a szülinapomkor utaztam a nagyiékhoz. A nagyi mindig küld pénzt arra, ami kell. Ezt senki nem tudja rólam, még Joenak se mondtam el, és nem is fogom. Ez az egész a múltamnak egy olyan része, amit már jobb nem zargatni. Mikor elkezdtem az új iskolát az osztályból csak pár emberrel lettem jóban a zárkózottságom miatt: Joeval, Jessyvel, Arminnal, Alexyvel, Alice-szel és Lyzzel. Ezen kívül az idősebbek közül Josh-sal és a többi Culennel. Mikor Joe szülei meghaltak tudtam, min megy keresztül, és fájt, hogy ennyire elfordult tőlem és a többiektől. Kimmel, Rosával és Ninával nem lettem úgy istenigazából jóban, de el tudtunk beszélgetni, de Joe tőlük is elfordult. Aztán most megtudtam, hogy miért. Még régen a nagymamám mesélte, hogy majd lesz egy lány, aki megöl egy lidércet és az apját, akik mindketten gyilkosok. Eldöntöttem, hogy majd, ha rátalálok a lányra akkor csatlakozom hozzá és segítek neki, ezek után talán majd sikerül megbékélnem magammal, elfelejteni a múltat. Most, hogy itt élek velük talán boldog lehetek, itt van nekem Alexy is, meg a többiek. Végre vannak barátaim, amik a régi városban nem nagyon voltak. Engem senki nem szeretett, mert én vagyok a "dilis Erik" húga. De azért szerettem a bátyámat, tudott rendes is lenni, de miért bántotta Elenát? Miért? Ahogy itt ültem a szobámban, egyszer csak elkezdtek potyogni a könnyeim, de végre le kellett ezt írnom, ki kellett adnom magamból, különben beleőrülök. Nem tudom, mennyi ideig ültem sírva az ágyamon, de csak arra eszméltem fel, hogy valaki bejött és leült mellém az ágyra.
Régen ilyen voltam:

És így nézek ki most:

*Miranda szemszöge*

Épp a másodikon mentem Emett szobája felé, mert Joe megkért, hogy szóljak neki, hogy menjen az erdőbe, amikor meghallottam, hogy valaki Emyly szobájában sír. Kopogtattam, de nem jött válasz, lehet, hogy nem hallotta meg. Halkan benyitottam, Emy az ágyán ülve keservesen zokogott, az ölében egy füzet volt. Odamentem, leültem mellé, majd szorosan átöleltem.

- Hé kislány, mi a baj? - kérdeztem. A válasz csak annyi volt, hogy odaadta a füzetet. Mikor elolvastam, hogy ez a szegény lány, min ment keresztül, azt hittem a szívem szakad meg. - Ne sírj, nincs semmi baj. Tudom, hogy fáj visszaemlékezni. Valaha nekem is volt három kis tesóm. - mikor ezt kimondtam nagy szemekkel rám nézett.

- Mi történt? - kérdezte Emy elhaló hangon.

- Volt egy öcsém és két húgom. A lányok ikrek voltak. Mira, Maria és Mark. Nagyon szerettem őket, de egyszer el kellett utazniuk a nagynénémékhez. Én épp táborban voltam. Mikor már úton voltak odafelé beléjük rohant egy részeg sofőr. Mind az öten meghaltak. A három testvérem és a szüleink. A táborban értesítettek a történtekről. Én 16 éves voltam. Amanda és Ivy ott voltak a táborban, ők jó barátnőim voltak már akkor is. Ők látták, mikor fájdalmamban először átalakultam, ők segítettek átvészelni az elkövetkezendő hónapokat. De azóta már négy év telt el és most itt vagyok. Tudom, rosszabb, hogy a saját kezeiddel ölted meg a bátyádat, de nem tehettél mást, vagy ő öl meg téged, vagy te őt. - tudtam, hogy nem sokat fognak segíteni a szavaim. De legalább már nem sírt olyan keservesen. Tudtam, hogy mit érez, én fél évvel korábban vesztettem el a családomat, mint ő. Máig emlékszem,hogy mivel "búcsúztam" a testvéreimtől a tábor előtt. "Utállak Mira! Miért nem tudsz békén hagyni?! Utállak!" Hát igen... Ez örök életemre megmaradt bennem.

- Miranda, itt vagy? - kérdezte valószínűleg már sokadszorra Emy. - Hirtelen olyan falfehér lettél, jól vagy?

- Igen, jól vagyok, bocsi, csak eszembe jutott pár dolog. - mondtam. Ezután még sokat beszélgettünk, majd jóval később Joana jött be elég idegesen.

- Miranda, megkértelek, hogy szólj Emettnek, már két órája várok! - mondta, majd meglátta, hogy Emy sírt. Az arca megenyhült, odajött és leült a földre az ágy elé. - Te jó ég Emy, mi történt? - Ez a mi Joenk, mindig törődik másokkal. Emy odaadta neki is a füzetet, s mikor befejezte az olvasást a szemei kikerekedtek. - Te ezeken mentél keresztül, én meg elhanyagoltalak, mikor az én szüleim meghaltak? Miért nem mondtad? Ha én ezt tudom, akkor soha nem fordulok el tőled. Nem akartam, hogy neked rossz legyen, sajnálom. - mondta Joe már szinte sírva. Felállt és megölelte Emyt. Ezután hármasban beszélgettünk, s mindent elmondtunk egymásnak. Este Esme kopogott be.

- Lányok kértek vacsorát? - kérdezte kedvesen. A válaszunk természetesen igen volt. Felálltunk és mentünk vacsorázni. Utána már csak egy picit játszottam Alexával és mentem haza aludni.

*Joe szemszöge*

Mikor megtudtam, hogy Emy min ment keresztül és én ennek ellenére elhanyagoltam őt, azt hittem menten elájulok. Tudom, hogy nem említette, de azért rossz, hogy nem vettem észre, hogy sose beszélt a családjáról. Vacsora után elvittem Alexát fürdeni, majd felvittem a szobámban, mert oda raktuk be neki az egyik kiságyat, van még egy kiságy Rosenál, Esménél, Galatea ideköltözött hozzánk, így az ő szobájában is van egy. Így szoktunk osztozni Alexán. Egyik este hol nálam, hol Esménél, hol Rosenál, hol pedig Glateánál alszik. Már épp lefektettem volna Alexát, mikor valaki kopogott.

- Gyere. - mondtam, s belépett Galatea.

- Csak szeretnék elköszönni tőle, ha megengeded. - mondta, s már nyúlt is Alexáért. Én persze odaadtam.

- Galatea, mégis, miért ne engedném, hogy te is elköszönj tőle? Tudom, hogy szereted. Akármennyire is próbálod nem kimutatni, de te is mindent megadnál, hogy csak a tiéd legyen. de muszáj osztoznunk rajta. Mind szeretjük, és én még csak most kezdtem a középiskolát.

- Tudom, igazad van. Nem tudom, miből gondoltam, hogy képes lennél kisajátítani, hisz te nem olyan vagy. Bocsáss meg. - mondta, s lehajtotta a fejét. Megfogtam az állát, s finoman "kényszerítettem", hogy a szemembe nézzen. Biztatóan rámosolyogtam.

- Nincs miért bocsánatot kérned, nem tettél semmi rosszat. Szeretnéd, ha ma nálad aludna? - mikor ezt kimondtam szemében kislányos öröm csillant.

- Nem baj? - az egész lány kezdett kislányossá válni. Az elegáns, felnőttes külső meleg szívet és rengeteg gyerekességet takar.

- Megkérdezném, ha baj lenne? - ezen ő is nevetett, sőt még Alexa is felkacagott. Mintha csak pici csengettyűt szólaltattak volna meg. - Na menjetek, jó éjt. - miután kimondtam adtam egy jó éjt puszit Alexának. Galatea kiment a kislánnyal én meg lefeküdtem aludni. Egész éjjel azon járt az agyam, hogy miként segíthetnék Emynek.