18. rész: Újra az iskolában/feltörnek az emlékek.

A január elseje elég érdekesen telt. Mikor Lyzzel végre felébredtünk, olyan délután három fele, játszottam picit Alexával, majd Arminnal edzettem. Aztán a másodika is eseménytelenül telt, és mivel másodika még csak péntek van, így van két napom pihenni és a többiekkel szórakozni. Negyedikén az egész napot az én kis Alexámmal töltöttem, nem tudom, hogy fogom túlélni nélküle az iskolapadban. Ötödikén, hétfőn reggel kedvtelenül keltem fel. Felöltöztem, mivel még mindig magas volt a hó, így nem kellett komolyabb motoros cucc, mert tudtam, hogy kocsival fogunk menni. Miután összefogtam a hajamat, ami az elmúlt fél évben már annyit nőtt, hogy majdnem a térdemig ér. Felvettem az első piros felsőt, ami a kezem ügyébe akadt, meg az egyik fekete farmeromat. Lementem a konyhába. Galatea már ott volt, megmelegítette a tejet Alexának, de Rose még sehol nem volt. Felmentem, bekopogtam, Alexa felsírt, benyitottam, Rose még csendesen aludt.

- Rose, kelj fel, sír a kicsi. - mondtam.

- Hagyjál. - mondta Rose és ellökte a kezemet. De még hozzá tudtam érni a homlokához, lázas volt. Levittem a kislányt a konyhába, összeszedtem pár gyógyfüvet és visszamentem a beteg lányhoz.

- Ezt idd meg. - adtam a kezébe a lázcsillapító főzetet. - Jobb? - kérdeztem, mikor megitta, csak bólintott. - Aludj csak, majd beszólok az osztályfőnöködnek, hogy lebetegedtél. - mondtam és kimentem a szobából. Mivel nem voltam éhes, így fogtam egy termoszt, majd meg se várva a többiket besétáltam a suliba. Még így is volt több, mint két órám indulásig. Így szépen lassan, csendben, gondolkodva sétáltam a suli felé. Út közben dobtam egy sms-t Lyznek és Joshnak, hogy ne keressenek, gyalog megyek suliba. Mivel az út csak kocsival fél óra, így sétálva legalább a duplája, de lehet, hogy tovább tart. Sőt, lehet, hogy ellógom a napot és átsétálok/repülök az emberek városába, mint két éve. De aztán a lábam másfelé sodort. Hirtelen azt vettem észre, hogy a régi házunk felé sétáltam. Bementem, körbenéztem, s elárasztottak az emlékek. Csak leroskadtam a földre és keservesen sírtam. Nem tudom, mennyi idő telt el, de egyszer csak azt vettem észre, hogy nem vagyok egyedül, valaki engem nézett az ajtóból. Óvatosan előhúztam a csizmám szárából az egyik athamémat és óvatosan felálltam. Lassan megfordultam és Galateával találtam szemben magam, eldobtam a fegyvert és a nyakába borultam.

- Csssss. Nem lesz semmi baj, ne sírj Joana. - mondta Galatea és elkezdte simogatni a hátamat. - Tudom, hogy fáj. Most elmesélem az én történetemet. - mondta a fehér hajú farkaslány, mire ránéztem. A hangja végtelenül szomorúan csengett.

- Hallgatlak. - mondtam és leültem a lánnyal szemben a földre törökülésben. Ő követte a példámat.

- Valaha, egészen pontosan öt évvel ezelőtt, volt egy bátyám, ő volt az akkori falkám alfája. De egy másik falka megtámadott minket, és a bátyám a harc közben meghalt. - itt megállt, és valamelyik zsebéből előhalászott egy képet. - Ő a bátyám, Jeff. - mondta és mutatta képet.

- Ő az új alfa Will. - miközben ezt mondta már vette elő a következő képet.

- És ezt a képet Dajan adta oda, mikor rám találtak, ez én vagyok, menekülés közben.

- mikor eltette képeket, folytatta a mesélést. - Az új alfáról kiderült, hogy bátyám ellen szövetkezett a másik falkával. Én mindenkinek el akartam ezt mondani, de megfenyegetett, hogy vagy tartom a számat és jó kislány leszek, vagy én leszek a barátnője, vagy önként megyek el és a legrosszabb az az volt, hogy megölnek. De mivel nem akartam se a nője lenni, a számat se tartottam, de elmenni se volt kedvem így elüldöztetett a falkából, mert megölni nem akart. Hónapokig bujkáltam, vándoroltam farkasként, míg egy nap rátaláltam Sam falkájára. Ők kedvesek voltak velem, Aztán olyan két héttel később Dajan, Mark és Aron rám találtak. Azt mondták, hogy nem akarták szolgálni Willt, így hívják az új alfát, és ezért utánam jöttek. Hónapokon át követték a szagomat, majd megtaláltak. azóta, hogy mi már Sam falkájához tartozunk négy év telt el. Soha többé nem hallottam a régi falkámról. Nekem csak a bátyám volt, de Will még őt is elvette tőlem. Ezért nem engedek magamhoz senkit se olyan közel. Mert a szeretteim túl gyorsan hullanak. - mire befejezte a története mesélését, addigra már annyi lett az idő, hogy sietnem kellett, ha nem akartam elkésni a suliból.

- Köszönöm, hogy elmondtad. - mikor ezt kimondtam megöleltem Galateát, s láttam, hogy az ő szemében is gyűlnek a könnyek.

- Ez volt a házatok? - kérdezte, válaszképp csak bólintottam. Még felmentem a régi szobámba és felkaptam a régi, kedvenc dzsekimet, ami ott porosodott a szekrényben.

- Ha mész haza ezt kérlek rakd az ágyamra, de úgy, hogy Esme lehetőleg ne lássa meg, csak majd rajtam.

- Rendben, viszont siess suliba, mert elkésel. - mondta és megölelt. - Vigyázz magadra, szia. -köszönt el.

- Szia. - mondtam és futásnak eredtem a suli felé. Mikor Galatea már nem látta, kibontottam a szárnyaimat és repülve mentem a suli felé.

- Kisasszony, kérem szálljon le. - mondta az egyik rendőr. Leszálltam.

- Baj van Biztos úr? - kérdeztem.

- Elmúlt már 18 éves?

- Még nem uram.

- Milyen fajta és hányas szintű a képessége?

- Vámpír és bukott angyal félvér. A nevem Joana Black, 20-as elemidomár, telepata, elektropajzsom van, szeretné, hogy folytassam a felsorolást?

- Elnézést Úrnőm, nem láttam, hogy ön az. - hajolt meg a rendőr. - Szeretné, hogy bevigyem az iskolába?

- Nem uram, köszönöm, inkább berepülnék, ha megengedi.

- Csak természetesen. Viszont látásra, jó utat és vigyázzon magára.

- Viszlát. - mondta és felemelkedtem, de most nem használtam a szárnyaimat. A rendőr elképedve bámult, tudtam, hogy ismeri a legendát, hogy tudja, ki vagyok és csak emiatt engedett el, figyelmeztetés/bírság nélkül. De nem érdekelt. Mikor a suli udvara fölé értem, mindenki csodálkozva nézett rám. Leszálltam és Josh, Jessy, Lyz, Emy, a Wolf ikrek és Cullenék egyből odajöttek.

- Mit képzelsz? Mégis hol voltál? Tudod, hogy mennyire aggódtam? Két óra alatt be kellett volna érned és miért a régi házunk irányából jöttél? Miért repültél? - támadott le Josh. Mindent elmeséltem nekik, kivéve Galatea történetének a nagy részét. Úgy gondoltam, azt majd ő maga mondja el, ha eljön az ideje. Mikor a végére értem, a többiek szomorúan néztek rám, sajnáltak.

- Menjünk órára, már csöngettek. - mondtam és bementem a terembe. A tanár még pont nem volt bent, így ez nem minősül késésnek. A nap csendesen telt, a többiek megértették, hogy egyedül szeretnék lenni. Csak Lyznek engedtem, hogy mellettem legyen, megnyugtatott a jelenléte. Mikor hazaértünk suli után, első dolgom az volt, hogy megkerestem Roset, és adtam neki egy adag lázcsillapító főzetet. Utána megkerestem Galateát, még egyszer megköszöntem, hogy mellettem volt és játszottam egy picit Alexával. Aznap én nem edzettem a többiekkel, csak a nappaliban ültem és figyeltem a két eleven kislányt, amint játszanak.

- Joe, gyeje játszani. - kért Nana.

- Mit játszunk? - kérdeztem, a lehető legmeggyőzőbben előadva a vidám tinédzser lányt, aki imádja a kicsiket. Ez általában igaz is rám, de ma nem voltam vidám, de ezt a két gyereknek nem kell tudnia...

- Építsünk. - hozta oda a kockákat Nana. Alexa csak boldogan kacagott mellettünk.

- Elvagytok? - kérdezte Alexy mikor mellénk ült.

- Te is játszol velünk? - kérdezte a kis Nana.

- Mit játszunk? - kérdezte Alexy és láttam rajta, hogy nagyon élvezi, hogy végre visszamehet a kicsik közé, és nem kell az edzéssel és a ránk váró csatára összpontosítania.

- Építünk. - mondtam. - Amúgy Nana mi is építünk? - kérdeztem. 

- Vájat. - de mindezt olyan hangnemben mondta, hogy hirtelen elszégyelltem magam, hogy mi az, hogy nem tudom. Alexyvel csak összemosolyogtunk, de azért engem egy picit bántott a kislány számon kérő hangneme. De Alexyvel együtt jót játszottunk a két gyerkőccel. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Alexa odajött mellém és rángatja a kezemet, hogy fel akar menni a szobába aludni.

- Bocsi, de adok neki vacsorát aztán viszem aludni. - mondtam Alexyéknek, mikor ölbe kaptam Alexát és elindultam vele a konyhába. Megetettem, majd elvittem fürödni aztán fel a szobámba, aludni. Furcsa, hogy már hét órakor álmos, általában csak kilenckor akar aludni. Már az ágyában feküdt, de nem akart aludni.

- Ma. - mondta angyalhangon.

- Igen? Mondjad Alexa. - mondtam, s majd' elsírtam magam örömömben, megszólalt.

- Ma. - gondolom ez a mamát szeretné jelenteni. de hisz még kicsi, és még csak most szólalt meg először az én kis angyalkám.

- Szeretnél lemenni Galateához? - kérdeztem, mire hevesen bólogatni kezdett. Hisz persze, hogy Galteát tekinti a mamájának, ő idősebb, ráadásul az igazi anyja megkért minket, hogy gondoskodjunk a lányáról.

- Baj van? - kérdezte Galatea, mikor megtaláltam a konyhában, miközben olvasott.

- Nincs, de le akart jönni hozzád, amúgy megszólalt.

- Mit mondott?

- Ma. - mondta helyettem Alexa. Láttam Galateán, hogy majd' kiugrott a bőréből.

- Aludjon nálad. - mondtam picit lemondóan, szomorúan. A kislány őt választotta, nem engem.

- Biztos? - kérdezte, de már nem tudtam válaszolni, mert a könnyeim már a torkomat mardosták, így csak némán bólintottam. Felszaladtam a szobámba, de útközben nekimentem valakinek.

- Mi a baj? - fogta meg a vállamat Armin.

- Őt választotta. - csak ennyit tudtam kinyögni, mert ekkor eleredtek a könnyeim.

- Ki? - ezt Lyz kérdezte, aki időközben odaért hozzánk.

- Gondolom Alexa. - mondta a húgom, aki a viszonylag nagy hangzavarra jött ki a szobájából. Én csak bólintottam.

- Ugye tudod, hogy téged is szeret? - kérdezte Armin.

- De fáj... - a hangol elhaló volt, nem volt erőm beszélni, fuldokoltam a sírástól.

- Hozok vizet. - mondta Jessy, majd pár perc múlva visszajött egy pohár vízzel. Elvettem és lassan elkezdtem inni.

- Segítsetek felvinni a szobájába. - mondta a drága kishúgom. - Gondolom Galateát választotta, ugye?

- Igen. - ettől az egy szótól újra feltörtek a könnyeim. Lyz az ölébe vett és úgy vitt a szobámba, előtte Jessy szaladt fel, hogy kinyissa az ajtót, Armin meg mögöttünk jött, halkan. A párom letett az ágyamba, majd leült a szélére. A húgom a másik oldalamra, míg Armin az egyik puffra. Mikor sikerült megnyugodnom elmeséltem nekik, mi történt, aztán valaki kopogott. Majd választ se várva benyitott. Galatea volt az, ölében Alexával. A kislány keservesen sírt.

- Mi baja? - kérdeztem ijedten.

- Fog meg és kiderül. - mondta a farkaslány és a kezembe adta a síró gyereket. A lányka azonnal abbahagyta a sírást.

- Ez, hogy lehet? - kérdeztem. - Hisz téged hívott mamának.

- Szerintem úgy lehet, hogy mindannyiótokat az anyjának tart. - mondta Lyz.

- Mindannyiunktól ugyanannyi szeretet kap. De ki tudja, hogy kit fog papának hívni? - tette fel a nagy kérdést Galatea, s biztatóan rám mosolygott.