17. rész: 2040-2041 szilvesztere

*Joe szemszöge*

Ma már 31-e van. Alexa szerencsére már tegnap is teljesen jól volt, nem lett semmi komoly baja. Még tegnap áthívtam Evyt, ma bulit csapunk. Eltelt egy újabb év, amit a háború után, már nem könnyű túlélni. Persze, úgy tűnik, minden rendbe jött, de közelről sem. A háború előtt az emberek és az ember feletti lények békésen éltek egymás mellett, úgy, hogy az embereknek sose jutott volna eszébe az, hogy a másik városban "furcsa", "ijesztő" lények élnek. De ezek a "furcsa, ijesztő" lények, gyakran emberségesebbek, mint azok, akik a világ nagy részén élnek. Hát igen... Ha már az emberségnél tartunk, elmesélek valamit: Egyszer, talán olyan két éve, látogatóba mentem Evelynékhez. Épp az utcán sétáltam Evyék háza felé, nem akartam motorral menni, így sétáltam. Imádok gyalog menni mindenhova. Igaz, hogy a két város közötti táv az jó 80 kilométer, de meg se kottyant, főleg, hogy a két város között húzódó erdőben repültem. Viszont amikor valószínűvé vált, hogy megláthatnak az emberek, visszahúztam a szárnyaimat és sétáltam, csendben, egyedül. Épp a belvárosban voltam, mikor láttam egy balesetet, egy motoros nekiment egy embernek. Mindenki csak elsétált mellettük, rájuk se nézett, én hívtam Evyt, hogy hívja a mentőket. Elővettem a nálam lévő gyógynövényeket elláttam a gyalogos sebeit. A járókelők többsége nézett rám hülyén, hogy miért segítek. Egy férfi odajött, hogy mit segíthet. Mondtam neki, hogy a motorost segítsen kihúzni a motor alól. Azt mondta, hogy ő megemeli a gépet, én húzzam ki a vezetőjét, de nem bírta megemelni a vasparipát, így cseréltünk. Én emeltem a hatalmas 1200 köbcentis Yahamát, a férfi meg kihúzta alóla a vezetőt. A gyalogosnak eltört vagy három bordája, agyrázkódást kapott. Levettem a vezető fejéről a sisakot, és azt hittem, mentem megáll a szívem. Egy 16 év körüli lány vezette a motort, pont úgy nézett ki, mint én, azzal a különbséggel, hogy ő ember volt, míg én nem. Picit vérzett a homloka, lekezeltem. Mire odaértek a mentők, már alig volt dolguk.

- Kisasszony, honnan szerzett ilyen gyógynövényeket, és honnan tudja, hogy melyiket, hogy kell használni? - kérdezte az egyik mentős.

- Édesanyám, gyógyító. Vagyis, bocsánat, természetgyógyász. Ő tanította meg, hogy mire és, hogy használjam a füveket.

- Értem, és hogy tudta megemelni egy ilyen gyönge teremét, mint kegyed azt a hatalmas, és nehéz motort? - kérdezte az a férfi, aki segített.

- Van három fiútestvérem, és a önvédelmi oktatásra járok. - mondtam, mire a mentős és a nekem segítő 30-as éveiben járó pasas bólintottak. Hát igen... már akkor is kétszer olyan erős voltam, mint egy jó fizikumú ember.

- Kisasszony. - kezdte a másik mentős. - Köszönjük, hogy ellátta a két sebesültet, rendbe fognak jönni. Viszont megkérdezhetem, hogy miért nem ön hívta a mentőket?

- Azért uram, mert én csak látogatóban vagyok ebben a városban, az erdőn át jöttem az egyik távoli rokonomhoz. Ő hívta magukat. És igyekeztem segíteni.

- Ritka manapság az ilyen. - jegyezte meg egy idős nő. - Nemhogy a mai fiatalok, de már senki nem segít a rászorulókon.

- Tudom, már az én városomban is ritka, hogy segítenek másoknak. Viszont ha lehet akkor én mennék az unokatestvéremékhez. Már várnak. Viszont látásra. - mondtam és elindultam Evelynék háza felé, de valaki megragadta a karomat.

- Hagy vigyem el kislány. - mondta, az a pasi aki segített.

- Köszönöm, de nem kell, a rokonaim itt laknak két utcára. És amúgy is, ha idáig tudtam több, mint 80 kilométert gyalogolni, akkor ez a két utca már meg se kottyan.

- De kérem, jöjjön. - erősködött. Nem tudtam, mit tenni, megragadta a karomat és vonszolni kezdett. Annak ellenére, hogy nem tudta megemelni a motort, tudtam, hogy nem közönséges ember. Mikor távolabb értünk megálltam.

- Mi maga? - kérdeztem.

- Hogy-hogy mi vagyok? Egy ember, aki el szeretné kísérni magát.

- Tudja, hogy mire értem. - mondtam és megvillantottam a szemfogaimat. Megrettent, és láttam amint színt vált a bőre... egy lidérc. Bajban voltam, de a két nálam lévő athame kihúzott a bajból. Sokkal gyorsabb voltam, mint ő. Felugrottam, majd megvágtam az oldalát. Látta, hogy nem packázhat velem, elmenekült. Visszahúztam a fogaimat, eltettem a fegyvereket és elmentem végre Evelynékhez.

Na de miért is kalandoztam el? Nem tudom. De térjünk vissza a valóságba, a múltat nem jó bolygatni. Még 31-én is edzettünk egy picit, kint az erdőben, de ez inkább csak játék volt, semmint komoly edzés. Nana és Alexa egy-egy farkas hátán lovagolt. Alexa Galatea hátán ült, Nanát meg Sam vette a hátára. A két kislány nagyon élvezte ezt a furcsa lovaglást. Aztán Galatea, a gyönyörű fehér bundájú farkaslány odajött mellém, és hagyta, hogy felkapjam Alexát, odajött Sam is. A másik karomra Nana ült és felemelkedtem velük.

- Én szejetnék jepülni! - mondta Nana, olyan édesen raccsol a kislány. Finomabban fogtam, s hagytam, hogy átalakuljon sassá. Gyönyörű picike szirti sas, Már nagyjából tud repülni, de vigyáznom kellett rá, felrepült Amanda és Ivy is. Segítettek Nanának. Aztán eljött a délután három óra: Megjöttek a többiek: Kim, Jared, a Wolf ikrek (kivételesen kihagyták a mai edzést), Rosa, Leigh és még páran, akikre nem figyeltem. Próbáltam a lehető legtöbb időt tölteni a régi, immár elhanyagolt barátaimmal. Egész este beszélgettünk, majd éjfélkor koccintottunk, bár ekkor a két kicsi már aludt, ezért próbáltunk halkak lenni. Aztán olyan három óra fele mind mentünk aludni. Mivel nem lett nagy szemét, így nem kellett takarítanunk. Lyz itt aludt nálam. Jó volt szerelmem karjaiban aludni, megnyugtatott, végre tudtam aludni, s nem törtek rám az emlékek.